2023. november 10. - 2024. január 28.

Gábor Áron a nyolcvanas évek eleje óta alkot festőként, grafikusként, szobrászként és performerként, ugyanakkor installációival és videóműveivel is hangsúllyal vesz részt a jelenkori képzőművészetben. Markánsan sokrétegű műveit különféle vizuális rendszerek elemeit ötvözve hozza létre, széleskörű érdeklődésének tapasztalatait összegezve, számtalan jelentésréteg megmutatkozásának kínálva lehetőséget. A Műcsarnokban megrendezésre kerülő tárlat a ’80-as és ’90-es évekre, illetve a legújabb alkotásokra fókuszál, az eddigi életműben meglévő összefüggések körét jelentősen kiszélesítve.

A kiállítást Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója, az MMA levelező tagja köszöntője után Domokos Ferenc közgazdász, művészeti menedzser nyitotta meg.

     „Ha valahonnan el lehetne kezdeni Gábor Áron képi titkainak felfejtését, akkor tanulmányai, az experimentális alkotáshoz való vonzódása felől érdemes elindulni. Fischer Ernő szabadiskolájában kezdte 14 évesen – 1968-ban, több mint hat évtizede. Restaurátorként, kiállításrendezőként szőtte bele magát a képzőművészet mindennapjaiba. Öt évet töltött a Nemzeti Galériában – akkor (analóg technikával dolgozó) nyomdai praxissal a háta mögött. Itt sokat tapasztalhatott és tanult. És egész korán, még gyerekként átjárva a szomszédba figyelt Erdély Miklós munkáira és mágikus személyiségére. Nem lett az Indigo csoport tagja, inkább – ha módja nyílt rá – belefolyt a dolgaikba.

1976-tól a Képzőművészeti Főiskolán Kokas Ignácnál, a mesterképzőn pedig 1981-1982-ben Klimó Károly műtermében talált igazi mestereire. Akkoriban indult meg a számítógépes grafika, aminek honi és nemzetközi vérkeringésébe ő is bekapcsolódott, de hamarosan a filmkészítés, majd a videóművészet felé fordult. Bejárt a Balázs Béla Stúdióba, ahol meg is csinált néhány izgalmas videómunkát. Ez lett később jelentős médiaművészeti tevékenységének forrása.

Gábor Áron számára a festészet gondolat-próba, ahol a markánsan szellemi sohasem szorítja háttérbe a kéz, a festői eszközhasználat prioritását. Milyen magyarázatot találunk ezekre az enigmatikus kettősségekre? Talán analogikus párokkal közelíthető meg a válasz, amelyeket az érzéki látvány és a címek is kifejeznek: Róma és Badacsony kövei, a fej és a test, a lecsupaszított humán és biológiai létezés belső tapasztalatait összegző képei megfejtésként kínálkoznak. Véleményem/megérzésem szerint – magával az analógiás gondolkodással rendre eléri a hatást. E világképnek az integrálásával, melyet a természettudományok, a racionalitás immár bő háromszáz éve kiszorított az előző évezredek emberét meghatározó mágikus világszemlélete folytatólagos műveléséből.

A kivételek közé szinte egyedül csak a művészet tartozik. Gábor Áronnál azon belül is (és túl) az áthatásokra, rétegekre nyitott, transzparenciával élő víziók. Ezek megjelenítésére képes festészete és adott „olvashatóságának” lehetősége. Jó esetben – mint Gábor Áronnál – kiegészíti és nem szorítja ezt háttérbe a fotó, a film, vagy az új média. Sőt: egykor a Kiscelliben is és most a Műcsarnokban – ezek szinergiája felerősíti a kifejezés emocionális befogadásának lehetőségét.”

Szegő György